Igen, igen, még mindig a boldogságról. Nem csak én vagyok ilyen megszállott, aki erről szeret írni. Könyvek sokasága íródott azért, hogy megmagyarázza a boldogság lényegét és segítsen abban, hogy hogyan lehet azt megszerezni.
Eddig azt vizsgálgattam a két cikkben, hogy mik azok a tényezők, amik segítenek abban, hogy boldognak érezzük magunkat.
Van azonban sok olyan tényező is, ami a hőn áhított boldogság elérése ellen hat. Szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy sokszor mi magunk tehetünk arról, hogy boldogtalannak érezzük magunkat és mi magunk vagyunk azok, akik akadályozzuk magunkat a boldogság elérésében. Több ilyen tényező is van, én most csak egyet emelnék ki.
A buddhizmus azt mondja, hogy ha elvárásaink vannak nem lehetünk boldogok. Én ezt egy kicsit azért árnyalnám. Először is nézzük meg kivel és mivel kapcsolatosak az elvárásaink.
Elvárásunk lehet önmagunkkal vagy valaki/valami mással kapcsolatban. Az önmagunkkal szembeni elvárásokat nevezhetjük céloknak. S a célok nem olyan rossz dolgok, sőt. Ha valakinek nincsenek céljai, akkor csak sodródik, éli az életét. Mondhatjuk céltalanul. A boldogságot, mint élményt sokan kutatták és egyre többen kutatják napjainkban. A pozitív pszichológia egyik nagy alakja az Amerikai Egyesült Államokban élő magyar származású pszichológus, Csíkszentmihályi Mihály, aki megalkotta a “flow” vagy ahogyan magyarul fordítjuk a “tökéletes élmény” fogalmát.
Azok a helyzetek, amelyben szabadon szentelhetjük figyelmünket annak, hogy elérjük céljainkat, nincs zavar, nincs fenyegetés. Az elérendő célnak éppenhogy egy kicsivel fölötte kell lenni a képességeinknek, hogy ne rutinból oldjuk meg, kell egy kis erőfeszítés, de nem szabad sokkal felette lenni, mert akkor frusztrációt okozhat. Az elérendő cél érdekében végzett tevékenység állapotát nevezzük “flow”-nak, áramlat élménynek. Azok az emberek , akiknek sikerült ezt az élményt többször átélnie, boldogság érzésről számolnak be. A magunkkal kapcsolatos elvárások tehát vezethetnek boldogsághoz, ha reális, elérhető célokként fogalmazzuk meg. Ha irreális, elérhetetlen célokat tűzünk ki magunknak, akkor a magunkkal kapcsolatos elvárásaink magasak lesznek, ritkán vagy soha nem érjük el azokat, s így boldogtalanok, elégedetlenek lehetünk.
Eddig azt vizsgálgattam a két cikkben, hogy mik azok a tényezők, amik segítenek abban, hogy boldognak érezzük magunkat.
Van azonban sok olyan tényező is, ami a hőn áhított boldogság elérése ellen hat. Szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy sokszor mi magunk tehetünk arról, hogy boldogtalannak érezzük magunkat és mi magunk vagyunk azok, akik akadályozzuk magunkat a boldogság elérésében. Több ilyen tényező is van, én most csak egyet emelnék ki.
A buddhizmus azt mondja, hogy ha elvárásaink vannak nem lehetünk boldogok. Én ezt egy kicsit azért árnyalnám. Először is nézzük meg kivel és mivel kapcsolatosak az elvárásaink.
Elvárásunk lehet önmagunkkal vagy valaki/valami mással kapcsolatban. Az önmagunkkal szembeni elvárásokat nevezhetjük céloknak. S a célok nem olyan rossz dolgok, sőt. Ha valakinek nincsenek céljai, akkor csak sodródik, éli az életét. Mondhatjuk céltalanul. A boldogságot, mint élményt sokan kutatták és egyre többen kutatják napjainkban. A pozitív pszichológia egyik nagy alakja az Amerikai Egyesült Államokban élő magyar származású pszichológus, Csíkszentmihályi Mihály, aki megalkotta a “flow” vagy ahogyan magyarul fordítjuk a “tökéletes élmény” fogalmát.
Azok a helyzetek, amelyben szabadon szentelhetjük figyelmünket annak, hogy elérjük céljainkat, nincs zavar, nincs fenyegetés. Az elérendő célnak éppenhogy egy kicsivel fölötte kell lenni a képességeinknek, hogy ne rutinból oldjuk meg, kell egy kis erőfeszítés, de nem szabad sokkal felette lenni, mert akkor frusztrációt okozhat. Az elérendő cél érdekében végzett tevékenység állapotát nevezzük “flow”-nak, áramlat élménynek. Azok az emberek , akiknek sikerült ezt az élményt többször átélnie, boldogság érzésről számolnak be. A magunkkal kapcsolatos elvárások tehát vezethetnek boldogsághoz, ha reális, elérhető célokként fogalmazzuk meg. Ha irreális, elérhetetlen célokat tűzünk ki magunknak, akkor a magunkkal kapcsolatos elvárásaink magasak lesznek, ritkán vagy soha nem érjük el azokat, s így boldogtalanok, elégedetlenek lehetünk.
Mi a helyzet a másokkal kapcsolatos elvárásokkal. Ez esetben már egyet tudok érteni a buddhizmus mondásával. Ha érzelmi világunkat elvárások és félelmek uralják, akkor soha nem tudjuk megélni azt, ami éppen történik, így nem tudjuk sem befogadni, sem élvezni a boldogságot. Ehelyett azzal foglalkozunk, ami volt, esetleg lehetett volna és amit szeretnénk, ha megtörténne. Nem örülünk a pillanatnak, minden nap a jövőre vonatkozó biztosítékokat és ígéreteket akarunk. Olyan biztosítékot és ígéretet, ami a mi elvárásainkon alapszik, amit elvárunk a másiktól. Életünk résztvevői így fokozatosan elbizonytalanodnak, mert vagy nem tudják teljesíteni elvárásainkat vagy nem értenek vele egyet. Mivel szeretnek minket, azt szeretnék, hogy minket boldognak lássanak, így arra kényszerülnek, hogy valótlanságokat állítsanak vagy olyat tegyenek, amit valójában nem szeretnének.
Ha egy kapcsolatban ily módon irányítani vagy birtokolni akarjuk a másikat, akkor ideig óráig biztonságban érezhetjük magunkat, de ezzel nem a valódi boldogságot teremtjük meg. Ez az elvárásainkhoz való ragaszkodás inkább eltérít minket a tulajdonképpeni céltól, a közös fejlődéstől. Párkapcsolatunk nehézkessé válik, ha folyton a társunktól várjuk, hogy boldoggá tegyen minket. Ilyenkor csak magunkra gondolunk, s ez nehézzé teszi a mindennapokat. Ez aztán elszigetelődéshez vezethet, s nem sok kapcsolódási lehetőséget hagy a másik számára. A párkapcsolatban is megteremthető az egymás közötti szabad áramlás, de az elvárásainkhoz való ragaszkodás tönkreteszi ezt. Az igazi boldogság ajándékként jelenik meg, de az önzés csökkenti ennek lehetőségét.
Az elvárások uralta világunkban egyre nagyobb zűrzavar lesz körülöttünk, hiszen nem cél, hogy megismerjük a másik vágyait, így nem értjük mit miért tesz, ami bizalmatlansághoz vezet. A lefelé haladó spirálon aztán a bizalmatlanság miatt egyre inkább magunkhoz akarjuk kötni a másikat, mindent magunknak akarunk. A körülöttünk lévőkkel való természetes kölcsönhatás, egymásrahatás folyamatában zavar keletkezik. Még a legjobb kapcsolat is látványosan megromlik, ha emiatt a zavar miatt és elvárásaink nemteljesülése miatt egyre gyakrabban kell kitekingetni ahhoz, hogy elégedettek legyünk. Nagy a veszteség, amikor a partnerek már nem elegendőek egymásnak és külső ingerektől kezdenek függeni. A felületes kapcsolat pedig hamarosan végetér.
Ha viszont nem elvárásokkal tekintünk a partnerünkre, hanem elfogadjuk Őt olyannak amilyen, akkor boldogságot lelhetünk mindennapi spontán megnyilvánulásaiban, hozzánk való interakcióiban. S ez nem csak a párkapcsolatokra, de minden más emberi kapcsolatra is igaz. A gyermekeinkkel, szüleinkkel, barátainkkal, munkatársainkkal való mindennapi tevékenységeinkre is. Az elvárásokkal módjával kell bánni, egyértelműen kell a többi ember tudtára adni, ha valamit szeretnénk, de azt sem parancsként és követelésként. Csak azt tudjuk megosztani, mi az amire nekünk igényünk, szükségünk van, azt azonban nem várhatjuk el, hogy mindig mindenki ennek megfelelően cselekedjen, gondolkodjon, viselkedjen.
Ha egy kapcsolatban ily módon irányítani vagy birtokolni akarjuk a másikat, akkor ideig óráig biztonságban érezhetjük magunkat, de ezzel nem a valódi boldogságot teremtjük meg. Ez az elvárásainkhoz való ragaszkodás inkább eltérít minket a tulajdonképpeni céltól, a közös fejlődéstől. Párkapcsolatunk nehézkessé válik, ha folyton a társunktól várjuk, hogy boldoggá tegyen minket. Ilyenkor csak magunkra gondolunk, s ez nehézzé teszi a mindennapokat. Ez aztán elszigetelődéshez vezethet, s nem sok kapcsolódási lehetőséget hagy a másik számára. A párkapcsolatban is megteremthető az egymás közötti szabad áramlás, de az elvárásainkhoz való ragaszkodás tönkreteszi ezt. Az igazi boldogság ajándékként jelenik meg, de az önzés csökkenti ennek lehetőségét.
Az elvárások uralta világunkban egyre nagyobb zűrzavar lesz körülöttünk, hiszen nem cél, hogy megismerjük a másik vágyait, így nem értjük mit miért tesz, ami bizalmatlansághoz vezet. A lefelé haladó spirálon aztán a bizalmatlanság miatt egyre inkább magunkhoz akarjuk kötni a másikat, mindent magunknak akarunk. A körülöttünk lévőkkel való természetes kölcsönhatás, egymásrahatás folyamatában zavar keletkezik. Még a legjobb kapcsolat is látványosan megromlik, ha emiatt a zavar miatt és elvárásaink nemteljesülése miatt egyre gyakrabban kell kitekingetni ahhoz, hogy elégedettek legyünk. Nagy a veszteség, amikor a partnerek már nem elegendőek egymásnak és külső ingerektől kezdenek függeni. A felületes kapcsolat pedig hamarosan végetér.
Ha viszont nem elvárásokkal tekintünk a partnerünkre, hanem elfogadjuk Őt olyannak amilyen, akkor boldogságot lelhetünk mindennapi spontán megnyilvánulásaiban, hozzánk való interakcióiban. S ez nem csak a párkapcsolatokra, de minden más emberi kapcsolatra is igaz. A gyermekeinkkel, szüleinkkel, barátainkkal, munkatársainkkal való mindennapi tevékenységeinkre is. Az elvárásokkal módjával kell bánni, egyértelműen kell a többi ember tudtára adni, ha valamit szeretnénk, de azt sem parancsként és követelésként. Csak azt tudjuk megosztani, mi az amire nekünk igényünk, szükségünk van, azt azonban nem várhatjuk el, hogy mindig mindenki ennek megfelelően cselekedjen, gondolkodjon, viselkedjen.