Ami egyszer elkezdődik, annak egyszer vége is lesz. Ezzel a ténnyel nehéz vitatkozni. Nem is szoktunk. Mégis ha a párkapcsolatról van szó, a kezdetekkor mindenki - biztos van kivétel, de ott valami másról van szó és nem szerelemről - úgy gondolja, ez örökké fog tartani. Bár a tények mást mutatnak, olvashatjuk a válási statisztikákat, anyukánk a vasárnapi ebédnél elmesélte a szomszédék lányának esetét, a legjobb barátnőnk is már harmadszor áztatja szét a ruhánkat a vállunkon sírva az éppen aktuális rohadék miatt, s sajnos nekünk is volt már saját élményünk ezzel kapcsolatban. Mégis. Mégis amikor újra benne úszunk a lila ködben, akkor biztosan tudjuk, hogy ez most más lesz, ezt most nem szúrjuk el és mi leszünk a kivétel, aki majd megmutatja. S bár most kicsit szkeptikusnak tűnök, nem akarok az lenni. Igenis vannak kivételek. Ahol a holtodiglan-holtomiglan valóság. Ahol csak az ásó-kapa-nagyharang az ami elválaszt egymástól két embert. S mindenki reménykedik abban, hogy ez már legalább az aranylakodalom után következik be egy szép, tartalmas közös élet után. De sajnos nem mindegyik párkapcsolat járja be ezt az utat. Napjainkban egyre gyakoribbak a válások, a szakítások. Sokat gondolkodtam azon miért van ez, de be kell vallanom nem találtam meg a bölcsek kövét. Nem tudom megmondani mi az oka a sok válásnak, szakításnak, összetört szívnek. Most nem is akarom megfejteni, inkább arról szeretnék írni, hogyan lehet megélni, feldolgozni, a lehető legkevesebb sérüléssel, sírással, átvirrasztott éjszakával átvészelni. Mert szenvedni kell, nem lehet enélkül megúszni.
Azt gondolom mindannyiótok találkozott már a szerelemmel kapcsolatban a fájdalommal, bánattal, szenvedéssel. Amikor már bizonyosak vagyunk abban, hogy a másik már nem szeret, de mi még szerelmesek vagyunk. Ez az igazi szerelmi bánat.
Voltak idők, amikor az összetört szív betegségnek számított és ennek megfelelően igen komolyan kezelték a problémát. A beteget ágyba dugták, meleg levessel és szeretetteljes légkörrel próbálták gyógykezelni a barátok és rokonok. Akkoriban mindenki tudta és komolyan is vette, hogy a szerelmi bánatba akár bele is lehet halni, mint mondjuk Werther vagy Anna Karenina is tette. Manapság egészen más a helyzet: nincs vigasztalás, "Az élet megy tovább!", "Csak semmi önsajnálat, gyerünk szedd össze magad, mosolyogj!". Ilyen és ehhez hasonló bátorító mondatokkal igyekeznek hozzátartozóink bánatunkon egyhíteni. Nincs ágy, nincs meleg leves. Viszont számtalan tapasztalat mutatja, hogy ez nem ilyen egyszerű, szakemberek is vitattják a témát s abban nagyjából egyetértettek, hogy a szerelmi bánat életünk egyik legfájdalmasabb tapasztalata, a szívfájdalom tényleges szívbetegséget, például szívinfarktust okozhat. Tanulmányok kimutatták, hogy azoknak az embereknek, akik szerelmét nem viszonozzák, sokkal gyengébb az immunrendszerük, mint a boldog párkapcsolatban élõ társaiknak. A viszonzatlan szerelem bizony csorbát ejt önértékelésünkben is, hisz arra a következtetésre jutunk, hogy ha egy ilyen fontos személy - hisz ki lehetne fontosabb szerelmünknél - elutasít bennünket, akkor valami nem stimmel nálunk.
A szerelmi csalódások letaglózó hatása részben kulturális okokkal magyarázható, nevezetesen, hogy társadalmunk - különösen a nõk esetében - a romantikus szerelmet tartja ideálisnak az önmegvalósításhoz. Ehhez nagymértékben hozzájárulnak kultúránk termékei, szerelmes, romantkus filmek ahol a magányos leány életébe megérkezik álmai hercege, különféle autókon vagy akár motorkerékpáron, biciklin, de az sem baj, ha gyalog. Szerelelembe esnek, kisebb-nagyobb problémákkal megküzdenek, ennek csak a forgatókönyvírók fantáziája szab határt. De előbb-utóbb jön az álomesküvő, majd a sírig tartó boldogság. S itt vége is a filmnek. De a valóság ennél sok esetben jóval szomorúbb. Sokunk szerelmi élete inkább olyan filmhez adhatna alapot, ahol a nézők sírnak a végén. A szerelem jön és megy, veszteség, s ráadásul egy csődtömegnek is érezzük magunkat.
De van remény! Mára már a pszichológusok is ismerik a szívfájdalom börtönéből kivezető utat. Az embereként különbözik, hogy meddig tart ez a gyászfolyamat, kilábalás az élőhalott állapotból, de a szakaszok, amelyeken át kell haladnunk mindenkinél megegyezik.
Szakasz: Rémálom
Hirtelen jött szakítás. Sokk. Még fel sem fogjuk mi is történt. Reménykedünk, hogy ez nem a vége. A történtek tagadása jó segítség lehet ebben a szakaszban, könnyeben elviseljük a tragédiát és időt nyerünk az erőgyűjtéshez. Hosszú távon azonban nem segít, ha az újrakezdésben reménykedünk, mert addig nem tudunk továbblépi.
2. szakasz: Letargia
Az első sokkhatás után következik az a fázis, amikor teljes letargiába esünk, mert sebzettnek érezzük magunkat. Felszínre törhet a düh, harag és a gyűlölet. Nagyon ritkán, de már vannak olyan pillanatok, amikor a szakítást szabadulásnak érezzük. Megpróbáljuk megérteni, analizáljuk, hogyan és miért is történhetett mindez. A pszichológusok szerint ezek a heves érzelmi változások már a gyógyulás jelei, mégha nehéz is elviselni a hangulati összevisszaságot. Szakítás után önértékelésünk körülbelül a nullával egyenlő, de néha a béka feneke alá is kerülhet, főleg, ha magunkat hibáztatjuk. Rondának, visszataszítónak érezzük magunkat, kisebbségi érzésünk lehet és keressük mit ronthattunk el.
3. szakasz: Érzelmi vihar
Érzelmeink letisztulásáig általában nem merünk belevágni másik kapcsolatba, félünk az újabb csalódástól. Még évekig érezhetünk haragot volt partnerünk iránt. A bizalom elveszett. Abban az esetben tudunk csak újra talpra állni, ha megpróbáljuk elfogadni a történteket és megbocsájtunk volt partnerünknek.
4. Lépcsõfok: Fény az alagút végén
Talán még csak egy halovány fényt látunk az út végén, de az már az új élet lehetősége látszik. A múlt lassan letisztul és visszanyerjük belső stabilitásunkat s készen állunk egy újabb szerelemre, annak minden örömével és bánatával együtt.
S amit nagyon fontos tudni és érteni: Ezt a folyamatot végig kell járni. Addig, amíg ezeken a fázisokon nem megyünk végig, nem vagyunk alkalmasak egy új kapcsolatra. Ha még az exünk él bennünk belül odakötözve akár szerelemmel, akár már dühhel és gyűlölettel, addig egy másik emberre nem tudunk figyelni. Addig Ő csak vigasz, összetört önérzetünk, jövőképünk pótléka. Nem bántsunk azzal egy másik embert, akinek mi esetleg tényleg a világon a legfontosabbak vagyunk, hogy gyógyító eszközként használjuk.
Azt gondolom mindannyiótok találkozott már a szerelemmel kapcsolatban a fájdalommal, bánattal, szenvedéssel. Amikor már bizonyosak vagyunk abban, hogy a másik már nem szeret, de mi még szerelmesek vagyunk. Ez az igazi szerelmi bánat.
Voltak idők, amikor az összetört szív betegségnek számított és ennek megfelelően igen komolyan kezelték a problémát. A beteget ágyba dugták, meleg levessel és szeretetteljes légkörrel próbálták gyógykezelni a barátok és rokonok. Akkoriban mindenki tudta és komolyan is vette, hogy a szerelmi bánatba akár bele is lehet halni, mint mondjuk Werther vagy Anna Karenina is tette. Manapság egészen más a helyzet: nincs vigasztalás, "Az élet megy tovább!", "Csak semmi önsajnálat, gyerünk szedd össze magad, mosolyogj!". Ilyen és ehhez hasonló bátorító mondatokkal igyekeznek hozzátartozóink bánatunkon egyhíteni. Nincs ágy, nincs meleg leves. Viszont számtalan tapasztalat mutatja, hogy ez nem ilyen egyszerű, szakemberek is vitattják a témát s abban nagyjából egyetértettek, hogy a szerelmi bánat életünk egyik legfájdalmasabb tapasztalata, a szívfájdalom tényleges szívbetegséget, például szívinfarktust okozhat. Tanulmányok kimutatták, hogy azoknak az embereknek, akik szerelmét nem viszonozzák, sokkal gyengébb az immunrendszerük, mint a boldog párkapcsolatban élõ társaiknak. A viszonzatlan szerelem bizony csorbát ejt önértékelésünkben is, hisz arra a következtetésre jutunk, hogy ha egy ilyen fontos személy - hisz ki lehetne fontosabb szerelmünknél - elutasít bennünket, akkor valami nem stimmel nálunk.
A szerelmi csalódások letaglózó hatása részben kulturális okokkal magyarázható, nevezetesen, hogy társadalmunk - különösen a nõk esetében - a romantikus szerelmet tartja ideálisnak az önmegvalósításhoz. Ehhez nagymértékben hozzájárulnak kultúránk termékei, szerelmes, romantkus filmek ahol a magányos leány életébe megérkezik álmai hercege, különféle autókon vagy akár motorkerékpáron, biciklin, de az sem baj, ha gyalog. Szerelelembe esnek, kisebb-nagyobb problémákkal megküzdenek, ennek csak a forgatókönyvírók fantáziája szab határt. De előbb-utóbb jön az álomesküvő, majd a sírig tartó boldogság. S itt vége is a filmnek. De a valóság ennél sok esetben jóval szomorúbb. Sokunk szerelmi élete inkább olyan filmhez adhatna alapot, ahol a nézők sírnak a végén. A szerelem jön és megy, veszteség, s ráadásul egy csődtömegnek is érezzük magunkat.
De van remény! Mára már a pszichológusok is ismerik a szívfájdalom börtönéből kivezető utat. Az embereként különbözik, hogy meddig tart ez a gyászfolyamat, kilábalás az élőhalott állapotból, de a szakaszok, amelyeken át kell haladnunk mindenkinél megegyezik.
Szakasz: Rémálom
Hirtelen jött szakítás. Sokk. Még fel sem fogjuk mi is történt. Reménykedünk, hogy ez nem a vége. A történtek tagadása jó segítség lehet ebben a szakaszban, könnyeben elviseljük a tragédiát és időt nyerünk az erőgyűjtéshez. Hosszú távon azonban nem segít, ha az újrakezdésben reménykedünk, mert addig nem tudunk továbblépi.
2. szakasz: Letargia
Az első sokkhatás után következik az a fázis, amikor teljes letargiába esünk, mert sebzettnek érezzük magunkat. Felszínre törhet a düh, harag és a gyűlölet. Nagyon ritkán, de már vannak olyan pillanatok, amikor a szakítást szabadulásnak érezzük. Megpróbáljuk megérteni, analizáljuk, hogyan és miért is történhetett mindez. A pszichológusok szerint ezek a heves érzelmi változások már a gyógyulás jelei, mégha nehéz is elviselni a hangulati összevisszaságot. Szakítás után önértékelésünk körülbelül a nullával egyenlő, de néha a béka feneke alá is kerülhet, főleg, ha magunkat hibáztatjuk. Rondának, visszataszítónak érezzük magunkat, kisebbségi érzésünk lehet és keressük mit ronthattunk el.
3. szakasz: Érzelmi vihar
Érzelmeink letisztulásáig általában nem merünk belevágni másik kapcsolatba, félünk az újabb csalódástól. Még évekig érezhetünk haragot volt partnerünk iránt. A bizalom elveszett. Abban az esetben tudunk csak újra talpra állni, ha megpróbáljuk elfogadni a történteket és megbocsájtunk volt partnerünknek.
4. Lépcsõfok: Fény az alagút végén
Talán még csak egy halovány fényt látunk az út végén, de az már az új élet lehetősége látszik. A múlt lassan letisztul és visszanyerjük belső stabilitásunkat s készen állunk egy újabb szerelemre, annak minden örömével és bánatával együtt.
S amit nagyon fontos tudni és érteni: Ezt a folyamatot végig kell járni. Addig, amíg ezeken a fázisokon nem megyünk végig, nem vagyunk alkalmasak egy új kapcsolatra. Ha még az exünk él bennünk belül odakötözve akár szerelemmel, akár már dühhel és gyűlölettel, addig egy másik emberre nem tudunk figyelni. Addig Ő csak vigasz, összetört önérzetünk, jövőképünk pótléka. Nem bántsunk azzal egy másik embert, akinek mi esetleg tényleg a világon a legfontosabbak vagyunk, hogy gyógyító eszközként használjuk.