Jogosnak tűnő kérdés, hogyan kerül a „Sikeressé válni” sorozatba az álmodozás, ábrándozás?
Az álmok még rendben vannak, azokat a mondásokat ismerjük: „Valósítsd meg az álmaidat!” , „Merj nagyot álmodni!” stb.
De az álmodozás? Ábrándozás? Már Vörösmarty is megmondta:
"Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalúl, festett egekbe néz."
S a logikánk is azt mondatja velünk: ha álmodozunk, ábrándozunk az nem vezethet a siker felé. Hiszen ha elábrándozunk az egyetemi előadáson, munkahelyi megbeszélésen, nem figyelünk, akkor nem tudjuk jól ellátni a feladatunkat. Ez logikusnak tűnik, de mégsem igaz. Most mindenki megnyugodhat, nem kell lelkiismeretfurdalásának lennie senkinek, ha idejének egy részét álmodozással tölti. Sőt! Az álmok, az álmodozás igenis az egyik sikerfaktor.
Ti szoktatok álmodozni, ábrándozni? Költői volt a kérdés, mert igen, szoktatok. Ébren töltött időnk minimum egyharmadát álmodozással, ábrándozással töltjük. Agyunk ilyenkor elkalandozik s nem figyelünk arra, ami éppen körülöttünk történik. Jellemzően egyetemi előadások, iskolai órák, munkahelyi megbeszélések gyakran esnek álmodozásunk áldozatává. Az előadó, tanárok, főnökünk nem nagyon örül ennek, de sajnos nincs mit tenni. Az agy nem arra van beprogramozva, hogy egy dologra hosszú időn keresztül folyamatosan koncentráljon. Az álmodozás kitölti életünk egyharmadát, s ez egyáltalán nem baj. Az álmodozás jelensége biológiai szükségszerűség és számos jótékony tulajdonsága van.
Miért lesz az álmodozás sikertényező? Nem tudok rá rövid választ adni, mert több szempontból is hozzájárul ahhoz hogy elérjük azokat a céljainkat, amitől sikeresnek érezzük magunkat.
Kell egy kis ideg-élettani magyarázat, bár tudom ezt annyira nem szeretitek, de egy pár sorban egyszerűen meg tudom mutatni, miért is szükségszerű az elmerengés.
Amikor álmodozunk, az nem az agy üresjárata, sokkal inkább egy készenléti állapot. Az agyban körülbelül húsz hálózat van, amik különböző feladatokat látnak el. Ezek a nauronhálózatok nem egyszerre dolgoznak egyidőben, hanem egymást váltogatják a különböző hálózatok, egymásnak átadva az irányítást, ha szükséges. Az álmodozásért felelős hálózatot alaphálózatnak nevezik. Ez a hálózat az agy egy nagyon fontos része, s akkor lép működésbe, amikor az elmét nem éri olyan inger, amit fontosnak találna. Olyan dolgokért felel, mint személyiség, tervezés, információfeldolgozás és ha bekapcsol, akkor eltávolodunk a valóságtól és fantáziálni kezdünk, valamit elképzelünk vagy akár gondolataink csak ide-oda csaponganak. Ha rutindolgokat csinálunk (például autóvezetés hazafelé) akkor agyunk átvált az alaphálózatra, hiszen a rutindolgoknál már nincs szükség a teljes mentális kapacitásra. Az álmodozás, az ön-referenciális gondolkodás, hihetetlenül összetett agyi aktivitás, egyfajta mentális torna az agy számára. Olyasmi a rendeltetése, mint az éjszakai alvásnak. A neuronokat szinkronba hozza, egyfajta tavaszi nagytakarítás. Ha elfáradunk vagy nem túl érdekes, amire éppen figyelnünk kellene, akkor nem rutinfeladat esetén is bekapcsol, s bár ilyenkor nem tudunk összpontosítani valami fontosra, de ez az agyi aktivitás nagyon fontos szerepet játszik a tervezésben, információrendszerezésben.
Az agynak szüksége van pihenésre. Ahogyan futni sem lehet állandóan teljes sebességgel, így nem lehetsz mindig a mentális teljesítményed csúcsán sem. Ha túlhajtod az agyad, stressz lép fel, elvész a kreativitás, nem leszel produktív. Az agy az alapmódba kapcsolással segít ezen. Volt már olyan, hogy ábrándozásból visszatérve tudtad a választ egy régóta létező kérdésre ami foglalkoztatott? Az álmodozás segít visszaállítani az agy problémamegoldó és információfeldolgozó képességeit.
Az alaphálózat másik jó tulajdonsága, hogy nagyon könnyen vissza lehet kapcsolni. Ha valami fontos történik, amikor szükség van a figyelmünkre, akkor visszatérünk az alapmódról és a figyelmi működés folytatódik.
Most, hogy már tudjuk, hogy nem kell lelkiismeretfurdalást éreznünk amiatt, ha elkalandozunk a „kancsalul festett egekbe”, őszintén bevallhatjuk magunknak, hogy ábrándozni bizony jó dolog.
Elszökhetünk a valóságból, képzeletünkben megtörténhet bármi, nem kell a hétköznapi dolgokkal foglalkoznunk. Nem nehéz elhinni, hogy már ez önmagában jó, gyógyító, relaxáló. De ezen kívül az ábrándozás még nagyon sok más dolgon is javíthat. Csak címszavakban: növeli az empátiát, javítj a memóriát, segíti saját magunk megismerését stb. Ezekről, az álmodozás további hasznáról és ábrándozás technikákról fogok írni a cikksorozat további részeiben.
S addig is egy kis „felnőttmese” ami az álmodozásról született álmodozás közben. ☺
“Már megint ugyanaz a nap. Ugyanaz a szürke ég, az eső is esni fog mindjárt. Dudálnak megint. Mindig dudálnak. A tündér csak üldögélt szomorúan a teraszon. Olyan nagyon egyedül érezte magát.
- Mindjárt megfulladok – gondolta - ezek a falak, a város , a zaj, a por! Istenem, mindjárt sírni fogok megint !
Az utcai lámpa fénye megcsillant a kibuggyanó könnyeken. Szinte minden nap így volt ez. A tündér csak ült egyedül, várt, várta az életet, az örömöt, a boldogságot, de csak a város volt. A nagy, ködös, zajos város. S benne az a sok lény. Mindegyik rohan, siet valahová. Mérgesek, zavartak, betegek. Néha volt aki megállt. S néha ott maradtak a tündér mellett. Nem tudta kik ezek, álarcot hordtak, még a szemük sem látszott. Magányos volt. A könnyek lassan folytak le az arcán.
- Nem lehet egy kicsit kevesebb víz? Ilyenkor kora tavasszal, ha lehet kihagyom az úszást ! – morgolódott valahol egy apró hang. A tündér rémülten nézett körül.
- Ki az, de hiszen nincs itt senki!
- Ha nem vizezted volna teljesen össze, talán látnál is a szemeddel ! – gúnyolódott az előbbi zsörtölõdõ hang.
A tündérnek elállt a szava a csodálkozástól.
- Nem rémüldözz már ! Itt vagyok, ide nézz! – kuncogott a cérnahang.
A tündér egy apró ezüstruhás lényt látott ide-oda repkedni a lámpafényben.
- De hiszen Te repülsz! – suttogta a tündér a meglepetéstől alig hallhatóan.
- Nem repülök, hintázok a fényen ! – oktatta ki a tündért a kis ezüstpötty.
- Hát persze ! – a tündér bólintott - ez csak természetes, nagyon sokan vannak, akik hintáznak a lámpafényen !
- Tudok mást is ! – mondta a kis csillogó lény sértődötten, s hatalmas bukfenceket vetett a levegőben.
- Klassz! Megmondanád ki vagy, mert mindjárt elájulok a meglepetéstől!–sóhajtott a tündér, kitörölgetve a könnyek maradékát a szeméből.
- Hát Te aztán nem sok mindent tudsz! – ült le végre a karfára sértődötten – Kobold vagyok! Nem látszik?
- De biztos! Csak még sosem láttam koboldot, tudod? – mosolygott a tündér. – És minden kobold ilyen morcos?
- Hát persze, attól kobold! – a kobold már a virágcserépen ült és a lábát lóbálta.
A tündér már nem volt szomorú, vidáman nézte a morcos arcú kis koboldot, amint a virágszirmokat tépkedi.
- Hálás lennék, ha nem bántanád a virágaimat – kérte a koboldot.
- Énekelj nekik és semmi bajuk nem lesz ! – oktatta ki a kobold.
- Méghogy énekeljek! S egyáltalán, hogy lehet, hogy értem, amit mondasz, értek a nyelveden?
- Úristen, Neked mindent el kell magyarázni ? Hát persze, hogy érted, hiszen erdei tündér vagy én pedig erdei kobold ! – zsörtölődött a kobold, miközben apró lukakat fúrt a szék párnájába.
A tündér nagyon meglepődött. Eddig azt hitte, hogy ő egy lány az utcából, aki dolgozik, tanul és egy kicsit nagyon magányos ! De hogy tündér?
- S repülni is tudok ? – kérdezte óvatosan.
- Persze, hogy tudsz ! Minden tündér tud, miért pont Te lennél kivétel? – a kobold már az asztól alól morgott .
- De hiszen szárnyam sincs ! – kételkedett tovább a tündér .
- De van, csak nem látod! Az emberek előtt nem látható.! Amíg nem hiszed el, hogy tündér vagy, addig Te sem fogod látni! Tudod mit, nekem ebből elegem volt, ha nem hiszel nekem, hát nem ! De a helyedben megpróbálnám! Vagy itt akarsz egész életedben, talpig vízben üldögélni? – kérdezte mérgesen a kobold.
A tündér nagyon izgatott volt. Lehet, hogy tényleg tud repülni? Először csak egy picit ugrott, aztán egy nagyobbat, aztán felemelte a karjait, látta az apró szivárványszínű szárnyakat, amint kinyílnak , s már csak egy nagy levegő…
- Repülök! Tényleg repülök !
- Jó, jó, csak ne olyan hevesen ! Miindjárt leesek ! Micsoda egy kapkodós tündér vagy Te, hallod ! – a morgó hang mit sem változott.
- Hol vagy, mi az, hogy leesel? – a tündér nem látta a koboldot !
- Itt vagyok, a zsebedben, kicsit fáradt vagyok, gondoltam hazavihetnél az erdőbe ! – rendelkezett határozottan a kobold.
- De merre menjek ? – ijedt meg a tündér.
- Tudni fogod az utat ! Haza fogsz találni, én addig alszom egy kicsit. – suttogott álmosan a kobold.
A tündér riadt volt ugyan , de úgy érezte tényleg hazarepül, s ahogy repült eltűnt a város, a zaj, az autók, a rohanó emberek s már csak az erdőt látta.
Hát tényleg hazaértem ! S mennyire elfáradtam – a tündér nem tudta nyitva tartani a szemét leszállt a földre s egy fa tövében leült.
Madarak énekeltek, ezerszínű virágok illatával volt tele az erdő.
- Láttam már álmomban ezt a helyet ! – gondolta a tündér.
- Jól vagy? – szólt egy kellemes mély hang. – Tetszik itt?
- Igen – a tündér a meglepetéstől alig tudod szólni – Mennyi csoda ! Te ki vagy? Téged sem látlak!
- Ez nem csoda, ez az álmod. Erről álmodtál, s most itt vagy ! – a hang nagyon kedves volt.
- De ki vagy Te? Varázsló? Ezt Te csináltad? Varázsoltál? – a tündér csak kérdezett.
- Nem, ezt Te csináltad, te álmodtad. Én köszönhetem Neked. Én is az álmod része vagyok ! S ha tovább álmodod, meglátsz majd ! – a hang egyre messzebbről hallatszott s lassan teljesen eltűnt.
A tündér kinyitotta a szemét, az erdő eltűnt. Újra a terasz volt, a köd és a zaj.
- Hát csak álmodtam az egészet ! – a tündér csalódott volt.
Szinte sírva fakadt megint, annyira sajnálta, hogy csak álom. Lassan felemelte a fejét és körülnézett.
A virágcserépben letépett virágszirmok, a párnán apró lukak… A tündér odament a virágcseréphez és halkan elkezdett énekelni.”
Az álmok még rendben vannak, azokat a mondásokat ismerjük: „Valósítsd meg az álmaidat!” , „Merj nagyot álmodni!” stb.
De az álmodozás? Ábrándozás? Már Vörösmarty is megmondta:
"Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalúl, festett egekbe néz."
S a logikánk is azt mondatja velünk: ha álmodozunk, ábrándozunk az nem vezethet a siker felé. Hiszen ha elábrándozunk az egyetemi előadáson, munkahelyi megbeszélésen, nem figyelünk, akkor nem tudjuk jól ellátni a feladatunkat. Ez logikusnak tűnik, de mégsem igaz. Most mindenki megnyugodhat, nem kell lelkiismeretfurdalásának lennie senkinek, ha idejének egy részét álmodozással tölti. Sőt! Az álmok, az álmodozás igenis az egyik sikerfaktor.
Ti szoktatok álmodozni, ábrándozni? Költői volt a kérdés, mert igen, szoktatok. Ébren töltött időnk minimum egyharmadát álmodozással, ábrándozással töltjük. Agyunk ilyenkor elkalandozik s nem figyelünk arra, ami éppen körülöttünk történik. Jellemzően egyetemi előadások, iskolai órák, munkahelyi megbeszélések gyakran esnek álmodozásunk áldozatává. Az előadó, tanárok, főnökünk nem nagyon örül ennek, de sajnos nincs mit tenni. Az agy nem arra van beprogramozva, hogy egy dologra hosszú időn keresztül folyamatosan koncentráljon. Az álmodozás kitölti életünk egyharmadát, s ez egyáltalán nem baj. Az álmodozás jelensége biológiai szükségszerűség és számos jótékony tulajdonsága van.
Miért lesz az álmodozás sikertényező? Nem tudok rá rövid választ adni, mert több szempontból is hozzájárul ahhoz hogy elérjük azokat a céljainkat, amitől sikeresnek érezzük magunkat.
Kell egy kis ideg-élettani magyarázat, bár tudom ezt annyira nem szeretitek, de egy pár sorban egyszerűen meg tudom mutatni, miért is szükségszerű az elmerengés.
Amikor álmodozunk, az nem az agy üresjárata, sokkal inkább egy készenléti állapot. Az agyban körülbelül húsz hálózat van, amik különböző feladatokat látnak el. Ezek a nauronhálózatok nem egyszerre dolgoznak egyidőben, hanem egymást váltogatják a különböző hálózatok, egymásnak átadva az irányítást, ha szükséges. Az álmodozásért felelős hálózatot alaphálózatnak nevezik. Ez a hálózat az agy egy nagyon fontos része, s akkor lép működésbe, amikor az elmét nem éri olyan inger, amit fontosnak találna. Olyan dolgokért felel, mint személyiség, tervezés, információfeldolgozás és ha bekapcsol, akkor eltávolodunk a valóságtól és fantáziálni kezdünk, valamit elképzelünk vagy akár gondolataink csak ide-oda csaponganak. Ha rutindolgokat csinálunk (például autóvezetés hazafelé) akkor agyunk átvált az alaphálózatra, hiszen a rutindolgoknál már nincs szükség a teljes mentális kapacitásra. Az álmodozás, az ön-referenciális gondolkodás, hihetetlenül összetett agyi aktivitás, egyfajta mentális torna az agy számára. Olyasmi a rendeltetése, mint az éjszakai alvásnak. A neuronokat szinkronba hozza, egyfajta tavaszi nagytakarítás. Ha elfáradunk vagy nem túl érdekes, amire éppen figyelnünk kellene, akkor nem rutinfeladat esetén is bekapcsol, s bár ilyenkor nem tudunk összpontosítani valami fontosra, de ez az agyi aktivitás nagyon fontos szerepet játszik a tervezésben, információrendszerezésben.
Az agynak szüksége van pihenésre. Ahogyan futni sem lehet állandóan teljes sebességgel, így nem lehetsz mindig a mentális teljesítményed csúcsán sem. Ha túlhajtod az agyad, stressz lép fel, elvész a kreativitás, nem leszel produktív. Az agy az alapmódba kapcsolással segít ezen. Volt már olyan, hogy ábrándozásból visszatérve tudtad a választ egy régóta létező kérdésre ami foglalkoztatott? Az álmodozás segít visszaállítani az agy problémamegoldó és információfeldolgozó képességeit.
Az alaphálózat másik jó tulajdonsága, hogy nagyon könnyen vissza lehet kapcsolni. Ha valami fontos történik, amikor szükség van a figyelmünkre, akkor visszatérünk az alapmódról és a figyelmi működés folytatódik.
Most, hogy már tudjuk, hogy nem kell lelkiismeretfurdalást éreznünk amiatt, ha elkalandozunk a „kancsalul festett egekbe”, őszintén bevallhatjuk magunknak, hogy ábrándozni bizony jó dolog.
Elszökhetünk a valóságból, képzeletünkben megtörténhet bármi, nem kell a hétköznapi dolgokkal foglalkoznunk. Nem nehéz elhinni, hogy már ez önmagában jó, gyógyító, relaxáló. De ezen kívül az ábrándozás még nagyon sok más dolgon is javíthat. Csak címszavakban: növeli az empátiát, javítj a memóriát, segíti saját magunk megismerését stb. Ezekről, az álmodozás további hasznáról és ábrándozás technikákról fogok írni a cikksorozat további részeiben.
S addig is egy kis „felnőttmese” ami az álmodozásról született álmodozás közben. ☺
“Már megint ugyanaz a nap. Ugyanaz a szürke ég, az eső is esni fog mindjárt. Dudálnak megint. Mindig dudálnak. A tündér csak üldögélt szomorúan a teraszon. Olyan nagyon egyedül érezte magát.
- Mindjárt megfulladok – gondolta - ezek a falak, a város , a zaj, a por! Istenem, mindjárt sírni fogok megint !
Az utcai lámpa fénye megcsillant a kibuggyanó könnyeken. Szinte minden nap így volt ez. A tündér csak ült egyedül, várt, várta az életet, az örömöt, a boldogságot, de csak a város volt. A nagy, ködös, zajos város. S benne az a sok lény. Mindegyik rohan, siet valahová. Mérgesek, zavartak, betegek. Néha volt aki megállt. S néha ott maradtak a tündér mellett. Nem tudta kik ezek, álarcot hordtak, még a szemük sem látszott. Magányos volt. A könnyek lassan folytak le az arcán.
- Nem lehet egy kicsit kevesebb víz? Ilyenkor kora tavasszal, ha lehet kihagyom az úszást ! – morgolódott valahol egy apró hang. A tündér rémülten nézett körül.
- Ki az, de hiszen nincs itt senki!
- Ha nem vizezted volna teljesen össze, talán látnál is a szemeddel ! – gúnyolódott az előbbi zsörtölõdõ hang.
A tündérnek elállt a szava a csodálkozástól.
- Nem rémüldözz már ! Itt vagyok, ide nézz! – kuncogott a cérnahang.
A tündér egy apró ezüstruhás lényt látott ide-oda repkedni a lámpafényben.
- De hiszen Te repülsz! – suttogta a tündér a meglepetéstől alig hallhatóan.
- Nem repülök, hintázok a fényen ! – oktatta ki a tündért a kis ezüstpötty.
- Hát persze ! – a tündér bólintott - ez csak természetes, nagyon sokan vannak, akik hintáznak a lámpafényen !
- Tudok mást is ! – mondta a kis csillogó lény sértődötten, s hatalmas bukfenceket vetett a levegőben.
- Klassz! Megmondanád ki vagy, mert mindjárt elájulok a meglepetéstől!–sóhajtott a tündér, kitörölgetve a könnyek maradékát a szeméből.
- Hát Te aztán nem sok mindent tudsz! – ült le végre a karfára sértődötten – Kobold vagyok! Nem látszik?
- De biztos! Csak még sosem láttam koboldot, tudod? – mosolygott a tündér. – És minden kobold ilyen morcos?
- Hát persze, attól kobold! – a kobold már a virágcserépen ült és a lábát lóbálta.
A tündér már nem volt szomorú, vidáman nézte a morcos arcú kis koboldot, amint a virágszirmokat tépkedi.
- Hálás lennék, ha nem bántanád a virágaimat – kérte a koboldot.
- Énekelj nekik és semmi bajuk nem lesz ! – oktatta ki a kobold.
- Méghogy énekeljek! S egyáltalán, hogy lehet, hogy értem, amit mondasz, értek a nyelveden?
- Úristen, Neked mindent el kell magyarázni ? Hát persze, hogy érted, hiszen erdei tündér vagy én pedig erdei kobold ! – zsörtölődött a kobold, miközben apró lukakat fúrt a szék párnájába.
A tündér nagyon meglepődött. Eddig azt hitte, hogy ő egy lány az utcából, aki dolgozik, tanul és egy kicsit nagyon magányos ! De hogy tündér?
- S repülni is tudok ? – kérdezte óvatosan.
- Persze, hogy tudsz ! Minden tündér tud, miért pont Te lennél kivétel? – a kobold már az asztól alól morgott .
- De hiszen szárnyam sincs ! – kételkedett tovább a tündér .
- De van, csak nem látod! Az emberek előtt nem látható.! Amíg nem hiszed el, hogy tündér vagy, addig Te sem fogod látni! Tudod mit, nekem ebből elegem volt, ha nem hiszel nekem, hát nem ! De a helyedben megpróbálnám! Vagy itt akarsz egész életedben, talpig vízben üldögélni? – kérdezte mérgesen a kobold.
A tündér nagyon izgatott volt. Lehet, hogy tényleg tud repülni? Először csak egy picit ugrott, aztán egy nagyobbat, aztán felemelte a karjait, látta az apró szivárványszínű szárnyakat, amint kinyílnak , s már csak egy nagy levegő…
- Repülök! Tényleg repülök !
- Jó, jó, csak ne olyan hevesen ! Miindjárt leesek ! Micsoda egy kapkodós tündér vagy Te, hallod ! – a morgó hang mit sem változott.
- Hol vagy, mi az, hogy leesel? – a tündér nem látta a koboldot !
- Itt vagyok, a zsebedben, kicsit fáradt vagyok, gondoltam hazavihetnél az erdőbe ! – rendelkezett határozottan a kobold.
- De merre menjek ? – ijedt meg a tündér.
- Tudni fogod az utat ! Haza fogsz találni, én addig alszom egy kicsit. – suttogott álmosan a kobold.
A tündér riadt volt ugyan , de úgy érezte tényleg hazarepül, s ahogy repült eltűnt a város, a zaj, az autók, a rohanó emberek s már csak az erdőt látta.
Hát tényleg hazaértem ! S mennyire elfáradtam – a tündér nem tudta nyitva tartani a szemét leszállt a földre s egy fa tövében leült.
Madarak énekeltek, ezerszínű virágok illatával volt tele az erdő.
- Láttam már álmomban ezt a helyet ! – gondolta a tündér.
- Jól vagy? – szólt egy kellemes mély hang. – Tetszik itt?
- Igen – a tündér a meglepetéstől alig tudod szólni – Mennyi csoda ! Te ki vagy? Téged sem látlak!
- Ez nem csoda, ez az álmod. Erről álmodtál, s most itt vagy ! – a hang nagyon kedves volt.
- De ki vagy Te? Varázsló? Ezt Te csináltad? Varázsoltál? – a tündér csak kérdezett.
- Nem, ezt Te csináltad, te álmodtad. Én köszönhetem Neked. Én is az álmod része vagyok ! S ha tovább álmodod, meglátsz majd ! – a hang egyre messzebbről hallatszott s lassan teljesen eltűnt.
A tündér kinyitotta a szemét, az erdő eltűnt. Újra a terasz volt, a köd és a zaj.
- Hát csak álmodtam az egészet ! – a tündér csalódott volt.
Szinte sírva fakadt megint, annyira sajnálta, hogy csak álom. Lassan felemelte a fejét és körülnézett.
A virágcserépben letépett virágszirmok, a párnán apró lukak… A tündér odament a virágcseréphez és halkan elkezdett énekelni.”